még néhány szó a lányról, aki már felnőtt

tegnap este álmos volt, közölte, hogy “ajtó, akát!” (mármint hogy lehet kifelé menni az ajtón, anyám, jó éjsz akát.)

ki tudja nyitni a hűtőt, lajám meg is jegyezte: anya, a rozicskám megerősödött. magában eszi a vajat, nem tudom úgy eldugni, hogy ne találjak benne ujjnyomokat.

ha az ölünkbe kéredzkedik, azt kiabálja, hogy “embe, embe!” (jössz az öl embe?)

ha mérges, lihegni kezd, majd egyszercsak elém áll, előredől, és kiad magából egy oroszlánüvöltést. iszonyú vicces kis méregzsák, csak mégsem szabad rajta röhögni, ugye. a habitusa, az nagyon kemény. samu, ha a lány elvesz/tép valamit, akkor sírni kezd. róziból ezzel szemben előjön a kis kos, és acélos tekintettel, hangos “enyém! enyém!” kiáltásokkal támad. néha üt is. kis harcicsibe. nehéz megfékezni.

tegnap a cukrászdában két nagy szelet süteményt vettünk, hogy majd mindenki ad a kisgalambnak a sajátjából, mert az úgyse eszik meg egy szeletet. míg a férj az innivalót hozta, a lány (az asztalszomszédok nagy derültségére) felosztotta a süteményeket:
– apájé. enyém.
– nem, rozicska, apáé és anyáé. de majd adunk neked belőle, jó?
– nem. apájé. enyém.
kész voltam.

mondja, hogy ma éppen a csíkos vagy a pöttyös harisnyát szeretné. szereti, ha fésülgetjük. ha mondjuk neki, hogy orrszívás/pelenkacsere jön, akkor szalad, lefekszik a helyére és vár. akár percekig is, vigyázzban. (ez kicsit személyiségidegennek tűnik, de attól, hogy szenvedélyes, szófogadó is – ha akarja).

ha meleg lenne, már rég szobatiszta lenne, egyik hajnalban felébresztett…
– anya, anya! kelni!
– nem, rozi, még korán van, aludjunk.
– kelni! kelni! biliiiiii. (sírás)
jó, menjünk, te átokfajzat, de ha nem pisilsz… és pisilt. és utána visszaaludt. nem. is. értem.

tegnap jó hatvan kilométert ordított az autóban egy árva könnycsepp nélkül. szerintem neki ez a szuperképessége. azzal szórakozott, hogy a cumiját dobálta, én meg kétszer felvettem, de harmadjára mondtam, hogy ha megint leesik, nem veszem fel. mit ad isten, leesett. gondoltuk, majd jól móresre tanítjuk, nem kap meg bármit, ha ordít érte. amikor elmagyaráztam neki, hogy nem fogja megkapni, ha megint ledobja, simán megértette, egy darabig óvatosan játszott vele. tök türelmesek voltunk végig, de bakker, ezt a hangszínt és hangerőt nehéz viselni. a végén mondjuk azért kapta meg a cumit, mert már azt kiabálta, hogy “anya! cumi!* pámpa!!! páááámpaaaaa!” mármint, hogy kapcsoljam fel a lámpát a kocsiban, hogy megtaláljam, mert közben ránk sötétedett. aki ilyen okos, az megérdemli a cumiját, nem? hát de. megkapta, a kezébe fogta, és elaludt.

*régebben titámnak hívta, azt nagyon szerettük, de kb. egy hete átszokott a cumizásra. kár.

Reklámok
Kategória: élünk | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

4 hozzászólás a(z) még néhány szó a lányról, aki már felnőtt bejegyzéshez

  1. Dominika szerint:

    Nagyon szeretem ezt a korszakot!!! A gyerekeid pedig übercukik!
    Nálunk Félix később kezdett el beszélni, de végre mondja, csak mondja, nagyon nagyon élvezzük.

TAPSOT!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s