Hát ezt a cafatot meg hova varrjam vissza?

Avagy hoppá, szülünk!

vigyázat, hosszú, stb.

Az úgy volt, hogy ugye 21., hétfőre voltam kiírva, ezt is beszéltem meg a  csimasszal (az apjának amúgy van egy elmélete, hogy azt mondtam, huszonegyedikén találkozunk, ő meg úgy hallotta odabenn, hogy huszonNegyedikén, és ezért maradt benn addig. de az is lehet, hogy csak a nagyapja/bátyja neve napját akarta bearanyozni). Na, szóval mivel túlságosan is jól érezte magát a lyukban a kis ürge, minden nap jártam már valamilyen vizsgálatra (hol NST, hol amnioszkóp), és a doki minden nap azzal fogadott, hogy na, szülünk? Az amnioszkópoknál csodálkozva állapította meg, hogy már milyen jól áll a méhszájam, és kicsit össze is szidott az utolsónál, hogy ugyan miért nem mentem már be a kórházba, ha fájásaim vannak. Mondtam neki, jelentem azért, mert nincsenek.

Ebben maradtunk, azért a szülésznő felkészített rá, hogy mivel már lassan 3 ujjnyira nyitva a méhszájam, csütörtökön (24-én) valószínű megindítják a szülést, nem húzzák tovább. Hát jól van, gondoltam, majd megbeszélem én ezt a poronttyal. Reggel szépen elindultunk, az apja munkaruhában – üde színfoltot alkottunk, szokás szerint. NST, azon minden rendben, kicsit nehéz volt felébreszteni a gyermeket, de hát reggel volt még, ő meg apja-anyjafia. Felvittük az eredményt a szülőszobára, a doki már ott volt, mondta, megvizsgálna. Addig a férj kinn várakozott a folyosón. Tűkön ült, mert időre mennie kellett volna: benevezték egy futóversenyre.

Én végeztem a vizsgálattal, mondták, már nem megyek sehová, maradok a sejhajomon, mert szülünk. Kimentem a férjhez, akinek a hír hallatán le kellett ülnie (ez a tudtam, de nem sejtettem tipikus esete), aztán elzavartam futni, mert ne üljön ott az ujját tördelve, amikor ki is futhatja magából a feszültséget, ráadásul úgyis várnia kellene, míg engem előkészítenek meg kikérdeznek, hogy hány kilót híztam, és van-e műfogsorom (15 és nincs). Szóval a férj balra el, én meg ott maradtam egyedül.

A szülésznővel előkészítés közben kellemesen elbeszélgettünk, kérdezte, van-e fájásom, mondom nincs. Aztán mikor a körzővel mérte a méreteim, megfogta a pocakom. Ez sem fáj? Nem. Hát, akkor közlöm, hogy ez most egy fájás. De nem, ez csak keményedik egy kicsit. Akkor örülj a szerencsédnek, mert más nők általában ilyenkor már bőven jajgatnak. Ebben maradtunk. Míg vártam a beöntés hatását, olvasgattam, meg sms-t írtam és telefonoztam. Aztán irány a szülőszoba, újabb vizsgálat, egy ujjal megint bentebb vagyunk (vagy te, dokikám, gondoltam), jupi. Nem fáj? Nem. Na, akkor indítsunk. Azzal megrepesztette a burkot – a zárójelentés szerint ez volt 10-40-kor, a férj 45-kor érkezett meg. Innentől 3/4 2-ig egy árva fájásom nem volt, kedélyesen elvihorásztunk, én a labdán ültem, a férj masszírozta a hátam, mondtam, minden nap ide jönnék, az orvos néha ránk nézett, a szülésznőm végig velünk volt. Néha jött egy-egy újabb szülésznő, megnézni, hogy itt tényleg szülünk vagy csak kaszinózni jöttünk be (szerencsére mondjuk épp nem szült más rajtunk kívül), mert ők ilyennel ritkán találkoznak.

Aztán 3/4 2-kor megjött a doki, és mivel tényleg nem fájt semmim, megbeszéltük, hogy akkor mégis ad egy kis infúziót, mert valahogy ki kell jönnie annak a gyereknek. És akkor jött az infúzió, rá negyed órára meg a fájás is. Újabb negyed óra múlva már a szülőágy oldalán lévő vasat szorítottam, a férj édesen mérte a telefonján lévő stopperrel az időt (de nem a fájások közöttit, hanem azt, hogy meddig tartanak – nagyon izgult, inkább nem szóltunk neki, hogy ez már fölösleges is, legalább elfoglalta magát). örültem neki, hogy nemsokára találkozunk a poronttyal. aztán összemosódnak a dolgok, az időérzékem elveszítettem, annyi maradt, hogy a méhem  elkezdi kitolni magából a gyereket, és akkor mondták, hogy még ne nyomjak, majd a következőnél, és akkor szót fogadtam, és aztán még kellett sokat nyomni, főleg a saját bénaságom miatt (azt hiszem, az összes erő a fejembe ment, és nem a hasamba), a doki rásegített egy kicsit a kezével, de nem fájt, a szülésznő mindent megtett a gátam védelmében, de persze nem sikerült (pedig nem volt nagy feje, 34 centis), aztán vártuk-vártuk a fájásokat, mikor a fiam buksija kiszökött, de fájás egy szál se már megint, a doki mondta, hogy jó, nyomjak csak úgy, háromra, és akkor nyomtam, és kicsusszant ez a gyönyörű. Kérdeztem, milyen, az apja zokogva mondta, hogy gyönyörűszép, és aztán abba nem hagyta a sírást úgy fél óráig (már a férj, nem a gyerek). Mikor kinyitottam a szemem, ott volt körülöttem mindenki, aki ügyeletes volt a szülőszobán, meg az is, aki nem, mert hogy csak azt hallották, hogy most egy nagy levegőt, meg hogy ügyes vagy, és semmi visítást, gondolták, megnézik már maguknak, ki az, aki hang nélkül szül (ezt meg is mondták aztán a szemembe – mondjuk aztán meg is lett az ára, az állkapcsom a férj örömére bánatára örömére még most sem tudom kinyitni akkorára, hogy egy rendes szendvics beleférjen).

Míg a gyereket rendbetették, engem bestoppolt a doktor úr, ekkor hangzott el a címben található mondat, hogy mi legyen, akkor benn szakadt a levegőm, de aztán mondta, hogy csak viccelt ám (hát haha. jó, most már tudok rajta röhögni én is). és aztán két meghitt órát töltöttünk együtt a szülőszobán. (már nem én meg a doki, hanem én meg az új családom)

Samu egy drága alvósbaba, és szót fogad (pl. ha éjszaka nyüszög, csak szólni kell neki, hogy pszt kincsem, hagyjuk apát aludni, mert fáradt lesz holnap, akkor abbahagyja), és eszik rendesen, és állandóan puszilgatni kell, de legalább tuti megkapja a baktériumflóránkat. Arra nincs szó, hogy a férj hogy viselkedik, engem az anyukám nem szolgált így ki gyerekkoromban, mikor beteg voltam. Lesi minden kívánságom, és még 100 km-re is elautózott, hogy tuti forrásból származó biocsírát szerezzen, hogy legyen sok tejem. Elkészíti az ételt, és mosogat, sterilizál, masszíroz, minden pelenkázásnál ott van, és patentol, vagy popsit kenőcsözik (ilyenkor jó lenne egy harmadik személy, aki videózza, mit össze bénázik ez a négykezes, annyit, de annyit röhögünk magunkon, szegény kisfiam…), és a férj kezelte a köldökcsonkot, és most ő tornáztatja meg masszírozza ezt a kis pupákot.

És a héten esténként együtt tartottunk bőgős ötperceket a de gyönyörű ez a gyerek-én úgy szeretlek téged-köszönök mindent témakörben, de mostanra már kezd helyreállni a lelkünk (azért a fentiekből csak a bőgés múlt el).

Csak azért nem mondom, hogy jöhet a következő, mert először el akarom felejteni a gátsebet, meg agyon akarom szeretni ezt a betyárbútort. Majd utána.

És íme, az ifjú Zámbó Jimmy életének első pillanataiban máris milyen átéléssel adja elő az Egyszer megjavulok én kezdetű örökzöldet. Valószínűleg Kozsó bácsi is megfontolja az újabb fiúbandák  menedzselésének lehetőségét, ha látja ezt az irdatlan tehetséget.

Jimmy

 

Reklámok
Kategória: illusztráció, szülünk | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

11 hozzászólás a(z) Hát ezt a cafatot meg hova varrjam vissza? bejegyzéshez

  1. jikka szerint:

    nagyon-nagyon ügyes vagy (kicsit elpityeredtem én is, visszajöttek az emlékek köszönöm). 🙂

    • mm szerint:

      hát nekem semmilyen emlékeim nincsenek, de bőgök én is 🙂
      (jó na, nekem ma ilyen bőgős napom van egyébként is)

    • maripen szerint:

      jikka, köszönöm, de meggyőződésem, hogy nem én voltam ügyes, hanem a gyerekem, meg rajtunk volt a gondviselés keze, az Univerzum szeme, és angyalok kara figyelt a hátam mögött. És ezt tényleg komolyan gondolom.

    • Ruby szerint:

      Jaaaj ez olyan széééép… Nem lehet h a bébi a sok hányósos sztorit kompenzálta ezzel az ügyes születéssel? 🙂

    • Magdaleha szerint:

      :-))))))))))) Nagyon ügyesek vagytok, Te is és Jimmy is 🙂

    • katkukac szerint:

      hát csúcs ez a gyermek! egyik kezében mély átélés, a másikból is csak azért hiányzik a mikrofon, mert a szülőszobán erre nincsenek felkészülve.
      Szeva Samu!

    • csepp szerint:

      hát ez gyönyörű volt!
      ilyet nekem is!!! :o):o):o)
      (augusztus 15re 😉 )

    • maripen szerint:

      [csepp](#11271918): Juhú, csepp, gratulálok! Remélem, minden ok! 😉

      [katkukac](#11271004): megnéztem tegnap az összes valamirevaló backstreet boys klipet, lenyúlták a fiam mozdulatait!

    • csepp szerint:

      (az eleje volt nagyon kacifántos meg ijesztgetős és rettegős, de a lényeg a lényeg:) most már minden OK 🙂
      (egyszercsak majd publikus lesz a link is, ahol lehet követni, de még apjuk ragaszkodik a titoktartáshoz….

      mégegyszer gratulálok nektek, és kívánom, hogy a kisherceg és a természet továbbra is ilyen jó legyen hozzátok :o)

    • 2657 szerint:

      Óóóóó, de bírlak, Orsika, a kedvencem a “bőgős ötpercek”-rész! :D:D:D
      Fantasztikusak vagytok, tudod?
      Gyönyörűszép ez a kis … énekművész!

    • maripen szerint:

      [anyessz](#11275948): 🙂 köszönjük! 🙂 igyekszünk ám nagyon…

TAPSOT!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s