hát ezt is megértük

hogy szerelmi élete van a fiamnak, és olyan helyes és egy igazi gazfickó és imádom.
“ő a csókosom, anya.” 😀

két csókosa is van amúgy, és egyik sem tud a másikról. erről el kell majd beszélgetnünk. főleg, hogy egy harmadik lánytól kapott vaneltin napi ajándékot, és el se mondta, az anyuka úgy kérdezett rá, hogy mutatta-e (nem)…

jaj nekem, mi lesz még, az biztos, hogy én nem csinálok olyat, mint a nagymamám, akinek két fia volt, és sorban álltak a lányok miattuk, szó szerint. míg apám meg a fivére szórakozni voltak, addig 3-4 kislány a mamámmal főzött és reménykedett… szóval nálunk főzés nem lesz, az tuti, kivéve persze, ha a rozival csinálnak valamit 😀

Kategória: élünk | Megjegyzés hozzáfűzése

egyik ámulatból a másikba

S: apa, kiengedsz pisilni? képzeld, zsibbad már a kezem. Rozi eddig csak a kezemet fogta, de az előbb ráfeküdt, szerintem azt hitte, én vagyok anya vagy teddy, és nem akartam megmozdulni, hogy alhasson még, de most már zsibbad is meg pisilni is kell.

😮

általában nem így indulnak a reggelek.

hanem úgy, hogy S kinyitja a szemét, és onnantól kezdve egy megállíthatatlan veszekedés- és nyígáshullám söpör át a családon, míg az oviba nem érünk. annyira jó felüdülésképp egy kicsit ilyen is, mint a filmkeben, komolyan.
és amikor visszajött az ágyba, akkor meg simogatta meg puszilgatta, hogy “rozi babám ébredj, hasadra süt a nap.”

én meg aggódjak, hogy ki ez és mit csinált a fiammal, illetve hogy ha rajtam múlott, akkor vajon mit mondhattam neki, amitől ilyen normális.

de közben persze olvad a szív, mert ez amúgy is olyan helyes, de reggel erre ébredni felbecsülhetetlen.

Kategória: élünk | Megjegyzés hozzáfűzése

aaaaawwwww

– rozi, miért választottál engem anyukádnak?
– hát mert te vagy a legszépebb anyuka a világon.

Kategória: élünk | 2 hozzászólás

napi WTF

megírom az ovis csoportba, hogy “ma hárman mentek oviba, rozi lett volna a negyedik, de mára ő is kidőlt. jobbulást minden kis jószágnak.”

erre visszakapom.

“már bocsánat, de nekem gyermekem van”.

😀 😀 😀 😀 😀 😀 😀 😀 😀

és halál komolyan megsértődött rajta, baszdmeg.

Kategória: élünk | 17 hozzászólás

visszanyal

a lány kb. egy hónapja nem hajlandó köszönni, pedig eddig tökügyes volt.

aztán jött a rábeszélés, utolsó utáni érvként hogy “de azt fogják hinni, hogy buta vagy”.
és erre jött a válasz, hogy:
de én tudom, hogy nem vagyok buta, ők meg higgyenek, amit akarnak*.

tusé.

*ilyesmit szoktunk neki mondogatni, amikor sírva jön, hogy “anyaaa, a Csamu azt mondta, hogy buta/csúnya/büdös/kaka/pisi stb. vagyohoook!”

Kategória: élünk | 2 hozzászólás

de akkor, hogy

valami szívderítőt is írjak, elmesélem, hogy szoktunk I spy-t játszani a gyerekekkel (azt úgy kell, hogy körülnézünk jól, aztán elmondjuk, hogy I spy with my little eye something…. akármi, és a többieknek meg kell keresni, hogy mire gondoltunk).
egy ebédlőben ültünk, tele volt a szoba csecsebecsével, meg mütyürökkel, mint egy mini múzeum, kész aranybánya volt.
aszongya a férj:
– i spy with my little eye a beautiful rose.

erre a lány sóhajt egy hangosat, összecsapja a kezét, elpirul, rebegteti a szempilláját, és oldalra hajtja a fejét (elolvasni tovább tart, mint ahogy történt), és bájosnak szánt királylányhangon közli, hogy őrá gondolt-e az apukája, és igencsak csalódott, amikor kiderült, hogy volt egy igazi piros Róz is a szobában, nem csak ő.

nem kicsit röhögtünk. hanem nagyon.

Kategória: élünk | 4 hozzászólás

én nem vagyok egy paranyu,

de a ma estémet nem kívánom senkinek.

tegnap délután a samu sírva jött haza az oviból, hogy nagyon fáj a nyaka, nem bírja mozgatni, az udvaron kezdett el neki fájni a semmiből. nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
aztán ma már mondta hogy nagyon fáj a feje, a nyakát ugyan tudta mozgatni, de azért még fáj, és estére rázni kezdte a hideg, és 36,5-ről negyed óra alatt gyorsult 38,3-ra.

én hasonló koromban túléltem egy agyhártyagyulladásos sztorit, és ugye annak is nyakmerevség, láz, fejfájás a tipikus tünete. rögtön ráugliztam, és IGAZAM VOLT,  persze kell még hozzá hányás és más finomságok is, de amikor ez belémhasított, hogy akár az is lehet, akkor kiment a lábamból az erő és sírtam a konyhában. a férj épp a samu nyakát kenegette a melegítőkenőccsel, ezért a samu kijött mellém sírni a konyhába, mert nagyon csípte neki a nyakát. aztán kijött a férj is, megkérdezte, hogy én miért sírok, megmutattam neki a telefonomon felállított diagnózist, és akkor már hárman sírtunk.

aztán elrobogtam a gyerekkel az ügyeletre, ahol megnyugtattak, hogy ez egy mezei vírus, nyugodjak csak bele.

szóval így.

vigyázzatok magatokra, életem legszomorúbb estéje volt ez egy jó fél órára. de most mondjuk meg tök boldog vagyok, és igazából semmi nem változott.

Kategória: élünk | 6 hozzászólás