A legvidámabb barakk

Hát ezt is megéltük, ugye, mi a karantén 13. napján járunk, de a frizura tart, és a boltok két hete üresek, lisztet alig lehet kapni (jó, az „üres” az túlzás. Húst, lisztet és vécépapírt alig lehet kapni).

És közben valaki észrevétlenül, suttyomban és szemtelenül 9 éves lett.

És akinek sütnöm kellett egy tortát. A férj ugyan mondta reménykedve, hogy „hagyd, drágám, majd veszek a boltban”, de végül nem kapott, csak epreset, azt meg a(z akkor még csak majdnem) 9 éves nem szereti. Szóval kénytelen voltam én sütni, úgyis lapult a gépemen egy recept, amit ezer éve ki akartam próbálni, és mikor kísérletezgessek, ha nem karantén és hiánygazdaság idején.

Elővettem tehát kincset érő, utolsó kiló lisztünket, hogy isteni tortát varázsoljak belőle (ahelyett, hogy két hét múlva eladtam volna, és megalapozom vele a gyerekek továbbtanulását. #szaranya), mint a mesehősök anyukája (mégsemannyiraszaranya). Aztán a (vigyázat, spoileres kifejezés, ha az egérrel kijelölöd, látni fogod) első adagot a sütőből kivéve még csak nézegettem, aztán kóstolgattam, aztán sírtam egy kicsit, hogy de hát hiánygazdaság van, én meg pazarlok*, és különben is, a lány születésnapjára honnan szerzek lisztet, a férjéről már nem is beszélve**. De hát a 9. születésnap az majdnem kerek, ehetetlen tortát csak nem dughatok az orra alá, így egy életem, egy halálom, bekevertem egy másik adagot is (még jó, hogy a munkatársam, akinek mostanában mi szoktunk bevásárolni, nem merte elfogadni a nembio-tojást, így az nálunk landolt, remélem, nem mérgeztem le vele senkit). Abba ugyan több narancslé került, mint kellett volna, mert a félbevágott narancs héját már nehéz úgy reszelni, hogy ne folyjon mindenfelé, de mit bántam én már. És az jó is lett. Kitettem az erkélyre hűlni, közben reménykedtem, hogy nem szövi körbe a pók és nem csipegeti szét a széncinke, és nem hiába reménykedtem, mert nem szőtte körbe a pók és nem csipegette szét a széncike. Megkentem, megszórtam, a többi már történelem (megettük. még a férj is több szeletet evett).

 

De most itt a nyakamon egy 9 éves, aki már nem kisfiú, mert már nem húzza ki büszkén magát, ha azt mondják rá, hogy nagyfiú. Sőt, azt kell rá mondani, hogy „kisgengszter”. Aki a legokosabb közepesfiú, akit ismerek. Iszonyú logikusan gondolkozik, mérnök agya van, és úgy számol, hogy néha komolyan megkérdőjelezem, hogy biztosan az én gyerekem-e (persze az, ott voltam, amikor született). Még bújós, reggelente bebújik közénk, esténként pedig már nem mindig kell megvárni, hogy ő is elaludjon a beszélgetés után. Még kézenfogva jár velünk az utcán, de ha nem lenne törvényellenes, el tudnám küldeni a sarki boltba. Egy kis barátjával már volt egyedül focizni. Szeret iskolába járni, szeret számítógépes játékozni, és az UNO-ban nem mindig visítás már a vége, ha fel kell húznia tízet. Kész férfi 🙂 A húga még mindig istenként tekint rá, bár a kapcsolatuk kicsit felemás, többször, mint nem. Senkinek nem hagyta, hogy elfelejtse a születésnapját, hónapok óta visszaszámolunk, nekünk mégis 21-én este villámcsapásként hatott, hogy „húbaszdmeg, ajándékamégnincs”. Mentségünkre szóljon, ugye, a karantén, a távmunka és az otthonoktatás, meg az volt az eredeti egyezség, ami hamis nyugalomba ringatott bennünket, hogy kap egy menő születésnapi bulit, lézergémmel, kutyafülével, de az a nemzetközi helyzet fokozódása miatt elmaradt, és hát mégiscsak egyszer 9 éves az ember. Az amazonon azt írták, hogy „a szállítási határidők megnövekedtek az önök régiójában”, de mit volt mit tenni, megrendeltük a hőn áhított fülhallgatót (madzagmentes! összehajtható! kék!), és csodák csodájára a nagy napon kaptam az sms-t, hogy mehetek is érte a közeli pick-pack pontra. Azóta le se lehet robbantani a füléről, Ac/Dc „dübörög”** benne matekozás közben, mi pedig mégis jogosan indulunk az év szülei címért, legalábbis nem az ajándék hiánya vagy a kegyetlen rossz torta miatt vagyok szaranya.

Nagyon szeretjük ❤

*aztán az anyukám mondta, hogy a rossz tortalapból készítsek kókuszgolyót. Így azt összekevertem a megmaradt tortakrémmel, formáztam belőle gombóckákat, majd úgy dobtuk ki az egészet, mert nem tudjuk a hűtőbe tenni (nem a felhalmozás miatt, hanem mert eleve A4-es méretű a hűtőnk, és ezt a mennyiséget lehetetlen lett volna gyorsan felzabálni, a szomszédoknak/kis barátoknak pedig nem adhatunk ugyebár, mert helyzet van).

**a férj kap tiramisut, abba nem kell liszt, a lány tortájára pedig elég lesz, ami maradt, feltéve, hogy másodjára elsőre sikerül.

** gyerekeknek való, tehát gyárilag maximalizálva van rajta a hangerő.

Kategória: élünk, így megy ez, vigyázat, nyáltenger | 3 hozzászólás

empátiából jeles!

fúj, de utálom, amikor valaki ezt írja kommentben, vagy bárhová. no de erre tényleg nincs szó, ami most jön. 🙂

A lány levágott egy jó 30 perces sírást (van hangja, és nem fél használni), mert sem az apja, de főként én nem tudunk elmenni az idei év utolsó úszóedzésére (az oviban van, de. 11-12 között), mert MINDENKINEK VAGY TÍZSZER, NEM IS, SZÁZSZOR voltak már a szülei!!!!
Aztán mielőtt bealudt, még a két kezébe fogta az arcom, és azt találta mondani, hogy:
– Nem baj, anya, én megértem, hogy nem tudsz eljönni, mert dolgoznod kell. Csak azért sírtam ennyire, mert nekem nagyon fontos lett volna, hogy ott legyél, de szerintem ezt meg te érted meg.

 

hát másnap valahogy mégis úgy alakult, hogy ott voltunk mind a ketten az apjával, láttuk, ahogy a nyakába akasztják az érmet (minden kispajtás kapott). a kutyafáját, na. boldog volt mindenki.

Kategória: élünk | 2 hozzászólás

van abban valami báj

hogy az elsősök tanítónénije átment az ovisokhoz kicsit ismerkedni, és megkérdezte, hogy van-e valakinek kérdése, és akkor a mi nagylányunk* feltette a kezét, és aztán a kérdést:

– Samu hogy szokott viselkedni órán? És tanul rendesen?

ennyike.

*hétvégén kiesett az első foga! nem mondom, hogy nem röhögtünk sikítva, mert a müzlibogyós JOGHURTBA tört bele. de kinn van! (amúg meglepetés volt, mert _annyira_azért nem mozgott még, bár ő mindig is mondta, hogy a szülinapja előtt ki fog esni)

Kategória: élünk | 4 hozzászólás

az év apukája

a ház előtt kiszálltam az autóból, hogy legyen másfél perc énidőm, míg ők leparkolnak. a gyerekek azonnal jöttek volna utánam, de a férj visszatartotta őket (biztosan abban reménykedett, hogy ezért a gesztusért cserébe én is teszek majd egy gesztust feléje), leülhettek az első ülésre (ketten). aztán az a remek ötlete támadt, hogy ezt a helyzetet milyen jól fel  lehetne használni oktatási célra is.

így aztán mondta a gyerekeknek, hogy figyeljetek, pupákok, ezért kell mindig bekötni a biztonsági övet. és elindult, majd 3 km/h-nál fékezett egyet.

a lány meg lefejelte leorrolta a kesztyűtartót.

azt hiszem, a lecke bevésődött.

Kategória: élünk | 3 hozzászólás

csa-jo-zik

hát amikor mentem érte a napközibe, egy másodikos lány matekháziját diktálta.

aztán a lány hozott neki almalevet, és még hozzátette, hogy “nem kell kivinni a konyhába, samu, elég, ha ide leteszed, majd én visszaviszem”.

és basszus tényleg ott hagyta volna, hiába látja az apjától, hogy nem hagyjuk, hogy mindent a másik csináljon.

 

Kategória: élünk | 1 hozzászólás

ezmegaz

samu megkapta élete első beírását, mert beszélt rán, és sorakozónál sem figyelt (akutyafját! sőt, teringettét!) szegény annyira szégyellte magát, hogy bebújt a pléd alá, és egész este úgy közlekedett, mígnem az apja küldött neki egy üzenetet, azt szépen elolvasta és megenyhült, de még hozzátette “bezzeg a dicséret nem érdekel senkit sem”. (amúgy de, és ebből sem csináltunk ügyet, hát így is messze a legjobb kisfiú a világon)

*********************************************************************************

a férj magyarországon, közel egy hete tolom egyedül a biciklit (nehéz, mert iszonyú szar a közlekedés, és 3 órát ülök a dugóban, csak nem buszon, ahol olvasni vagy aludni tudok, hanem a volán mögött, idegeskedve, hogy beérek-e a munkahelyre, vagy a suli előtt vár-e a gyerekem).
rozics meg ma este mondott egy ilyet:

anya, kifordítom a szennyest, hogy ne neked kelljen, mi most ketten vagyunk gyerekek, te meg egyedül vagy ránk felnőtt.

********************************************************************************

a roziékhoz jön a mikulás az oviba. kérték, hogy soroljon fel három dolgot, amit nagyon szeret.
– mum, dad and my brother samu. because nothing is more important than family.

hát így. amúgy tanulnak franciául is, irtó cukin recsegtetik a r betűt 🙂

 

Kategória: élünk | 2 hozzászólás

randiblog

családi mozidélután, beethoven 2, a csajért jön a srác, viszi autóval az iskolába.
beülnek az autóba.

a lányom kifakad:
– de béna, még ki sem nyitja előtte az ajtót.

eddig is tudtuk, hogy legény/leány legyen a talpán, aki ezzel a nőszeméllyel akar kezdeni, de azért leesett az állunk, na.

Kategória: élünk | Megjegyzés hozzáfűzése